Pokoli Világ

                                                                                         by: Navare

Gyönyörű napsütéses délelőtt volt.  Sesshoumaru és kis csapata egy gyönyörű kis tisztáson haladt keresztül. Kicsit messzebb egy falu volt látható, de ez őket nem érintette. A kis Rin és Jaken nem tudták hova mennek. Biztosan haladtak az elöl levő hatalmas szellem után. Sesshoumaru egyszercsak megtorpant, majd hátraszólt kis követőinek:

-         Jaken, vidd Rint fedezékbe, ez Naraku szaga! –hangzott a parancs. A gnóm habozás nélkül elbújt a kislánnyal , a menedékül szolgáló bokrok mögé.

Szinte azonnal megjelent egy páviánbundás férfi, nyomában egy rakás szörnnyel és mellette egy különös szellemmel. Hosszú fekete haja és fekete szeme volt. Mélykék kimonót viselt.

Sesshoumaru érezte a körülötte levő aurából áradó hatalmát.

-         Régen találkoztunk Sesshoumaru! – mondta Naraku. Sess csak „pókerarccal” bámult rá, de szemében látni lehetett némi megvetést és gyűlöletet.

-         Íme legújabb inkarnációm – bökött fejével a mellette álló férfira- meglátjuk, meg tudod- e ölni! – itt pokolian nevetni kezdett majd eltűnt a szörnyekkel együtt.

Csak Sess és az inkarnáció maradt a kis tisztáson. Egymással szemben álltak. Majd egymásnak estek. Kardjaik szikrázva csapódtak egymáshoz. Mindketten meg tudták sebezni a másikat. Véres és hosszú csata volt. A két fél nem nagyon bírt egymással.  Egy óvatlan pillanatban Sesshoumaru az inkarnáció mögé került, és akkorát ütött rá, hogy az méterekkel arrébb ért földet. Azonnal fölugrott, de nem támadta meg. Elrakta a kardját, és elővett egy kis fiolát, majd Sesshoumarura nézett.

-         Ha most feladod, - mondta – gyors és nem túl fájdalmas halálod lesz!

Sesshoumaru nem felelt rá semmit, inkább újra támadásba lendült volna, de az inkarnáció a lába elé hajította a fiolát, ami kettétört. Egy pillanatra hatalmas fényesség támadt. Amint elmúlt, Sesshoumaru még mindig ugyanúgy állt, de valami megváltozott.

A hátszél meglibbentette hajszálait, melyek ezúttal fekete színben pompáztak. Lepillantott kezére. A karmok helyén, körmök voltak. Mélyebb levegőt vett, de nem érezte a szagokat. Ember lett. Felnézett ellenfele gúnyos, elégedett tekintetébe.

- Mielőtt megkérdeznéd, hogy mit csináltam – mondta az – ember lettél, gyenge és szánalmas. Egy egyszerű halandó. Most viszont megöllek.

És támadásba lendült.  Sesshoumarunak emberként esélye sem volt. Rengeteg sebet szerzett, míg végül már nem tudott védekezni.

-         Én mondtam, hogy inkább add fel az elején!! –nevetett gúnyosan és átszúrta Sesshoumaru mellkasán kardját. Majd lassan kihúzta belőle.

Sess összeesett.

-         Most elmegyek! – mondta az inkarnáció – Nem könnyítem meg a halálod. Szenvedj csak, mert max még 1-2 óráig húzod! – megfordult és elment.

Rin és Jaken rémülten futottak oda urukhoz.

-         Jaj, Nagyuram ember lettél!!!- botránkozott a kis gnóm.

-         Jaken, gyorsan hozd ide a Tessaigát, mert Sesshoumaru- sama nagyon gyenge!- kiáltotta Rin, de már ő maga akarta kihúzni a kardot a hüvelyéből, de Sesshoumaru megfogta kis kezeit.

-         Rin, itt az már nem segít. – nyögte erőtlenül – Nem vagyok démon, ezért nem tud segíteni.

-         Az nem lehet!!! – sírta el magát a kislány.

Sesshoumaru lehunyta a szemeit.

-         Ó, Nagyuram mi lett veled! – kiabálta Jaken- Itt hagytad hű szolgádat az élők között, te meg eltávoztál tőlünk…

-         Jaken gyorsan! – pattant fel Rin –Még nem halt meg. Most ember, tehát emberi segítség kell! Ott volt az a falu nem messze! Maradj itt a Nagyúrral, én hozok segítséget!

A kis gnóm csak bólogatott, de Rin már szaladt is.

Amilyen gyorsan csak tudott, meg sem állt a faluig. A faluban nyugodtan zajlott az élet, az utcán emberek.

-         Bácsi kérem!!! – szaladt oda a legközelebblévőhöz, egy öregemberhez.

-         Mi baj kislányom! – kérdezte a még mindig síró Rintől.

-         Van itt olyan ember, aki tud gyógyítani, mert egy embert, a Nagyuramat magtámadta egy démon. És meg fog halni, ha nem segítünk rajta…

-         Szóljatok gyorsan Anirának! – kiáltott át az öreg, az út másik oldalán levő asszonyoknak – Ne aggódj, neki mágikus ereje van, mindenkit meg tud gyógyítani.

-         Itt vagyok! – futott oda hozzájuk egy kb. 16-17 éves lány, hosszú ezüstös haja és ugyanolyan ezüstszínű szeme volt. Rinnek egy pillanatra még a szája is tátva maradt. Biztos volt benne, hogy még sose látott ennél a lánynál szebb embert.

-         Mi baj kislány? – kérdezte kedvesen, látva Rin könnyeit.

Rin megragadta a kezét és elkezdte kifelé vonszolni a faluból.

-         Majd útközben elmondom, de most nagyon kell sietnünk, mert Sesshoumaru- sama meghal!!- mondta Rin.

Eléggé gyorsan odaértek, közben Rin annyit mondott, hogy egy gonosz démon megtámadta a Nagyurát.

Odaérve szörnyű látvány tárult a szemük elé. Sesshoumaru már halott volt. Hosszú fekete tincseibe itt-ott belekapott a szél, de ő már nem mozdult…

Rin odafutott és zokogva elvesztett „pótapukája” mellé borult.

Anira odament melléjük, és az élettelen test mellé térdelt.

     -  Életre tudom kelteni!- mondta halkan.

-         Tényleg???- csillant fel Rin szeme.

-         Igen, csak mennyetek hátrébb. – mondta. Rin és Jaken hátrébb lépkedtek.

Anira a legsúlyosabb seb fölé tartott a kezét, amiből fény áradt, legalább fél perig. A vakító fénytől Rinnek és Jakennek el kellett fordítani a tekintetüket. Mire elmúlt visszanéztek. Alig hittel a szemüknek. Sesshoumaruba visszatért az élet. Az összes sebe eltűnt, a mellkasán a kard átdöfése teljesen begyógyult.

-         Mindjárt magához tér. –mondta Anira fáradtan, majd kicsit sikítva ijedtébe, legalább 2métert ugrott hátra. Már nem egy embert látott, hanem egy félelmetes démont. A homlokán egy félhold, testén méregcsíkok. Még így, ájultan is hatalmasnak és ijesztőnek tűnt.

-         Ááááááááá! De hiszem ez egy démon!! – kiabálta a lány.

-         Mégpedig nem is akármilyen! – oktatta ki Jaken- Ő a Hatalmas Kutyaszellem, Sesshoumaru Nagyúr!

-         De ő egy rendes és kedves szellem. – mondta Rin, és közben oldalba bökte Jakent, jelezve neki, hogy talán ez nem a legmegnyugtatóbb szöveg volt.

-         Na jó, abba most ne mennyünk, hogy milyen. Egy démon, ezen nem változtat semmi. – mondta Anira – Én most megyek. Mindjárt magához tér, és semmi baja se lesz. Viszlát!!

És elindult. Rin odafutott hozzá.

-         Köszönöm szépen!!!! – ölelte meg a lányt.

-         Szívesen, de hogy is hívnak??- kérdezte Anira.

-         Ja, igen. A nevem Rin és ő pedig Jaken! – mondta a kislány. Közben Jaken is odament Anirához.

-         Jól figyelj halandó, mert nem sűrűn mondom ezt: Köszönöm. – nyögte ki nagy nehezen a kis gnóm.

-         …ööööö… Szívesen. –mondta Anira és már ment is.

Egy-két perc múlva Sesshoumaru kinyitotta a szemét, és felült.

-         Sesshoumaru-sama, hát jól vagy!?- ugrott a nyakába Rin. Sess lágyan megsimogatta a kislány buksiját.

-         Jaj, Nagyuram örülök, hogy jól vagy! – ment oda Jaken is.

Sesshoumaru nem szólt semmit csak a mellkasára nézett, ahol nyoma se volt a sebnek. Megkönnyebbülten vette észre, hogy újra szellem. Teljesen jól, és teljesen erősnek érezte magát. Egy ismeretlen halandó, nagyon jó illata csapta meg az orrát.

-         Mi történt? Hogy-hogy élek és ki járt itt?- kérdezte.

-         Elmentem faluba segítségért, - magyarázta Rin –és onnan jött Anira, de mire ideértünk te már meghaltál, de ő azt monda életre kelt, és így is lett…

-         Aha. –jött a tömör válasz Sesstől.

-         Jó ég!!! – habogott Jaken.

-         Mi a baj Jaken-sama? –kérdezte a kislány.

-         Nagyuram… -  nyökögte -…  aa… nézd... a karod!!!

Sesshoumaru rápillantott a karjára, majd döbbenten vette észre, hogy a bal karja, amit Inuyasha levágott, újra a helyén van, tökéletesen mozog, mintha le sem vágták volna.

-         Ez biztos Anira volt! – mondta boldogan Rin.

-        És most hol van?- kérdezte Sesshoumaru Anirára utalva.

-        Hát, elment, mert megijedt, amikor meglátta, hogy démon vagy. –mondta Rin.

-        Maradjatok itt. - mondta Sess és eltűnt abba az irányba, amerre Anira.

-        Hova ment a Nagyúr, Jaken? – kérdezte Rin a kis gnómot.

-        Biztos visszahozza azt a halandót, hogy addig velünk kell jönnie, ameddig Sesshoumaru meg nem menti az életét, mert ő is megmentette a Nagyúr életét. – válaszolta Jaken.

Anira lassan ment visszafelé, mert nagyon kifáradt  Sesshoumaru felélesztésében.

Egyszercsak megérezte, hogy van mögötte valaki. Megfordult, és nem kellet sok, hogy összeessen ijedtében, de mégis megtartotta magát.

Az a démon állt mögötte pár méterre, akit meggyógyított. Sesshoumaru.

-         Te vagy Anira? – kérdezte hidegen.

-         Igen. –válaszolta zavartan a lány. A gondolatok csak úgy kergették egymást a fejében. Talán meg akarja ölni???

Sesshoumaru közeledni kezdett hozzá, ő meg szépen araszolt hátra, el a démontól. Egy pár lépés után megállt, mert ha meg akarja ölni, akkor így is- úgy is megöli –gondolta a lány.

Sesshoumaru még mindig közeledett. Majd megállt tőle egy-két lépésre.

-         Mi vagy te?- kérdezte gyanakvóan.

-         Ember vagyok. – mondta a lány és mostmár bátran nézett az aranysárga szempárba.

Sesshoumaru nem mondott semmit csak végigmérte a lányt tetőtől-talpig.

-         Mit akarsz tőlem? –kérdezte halkan.

-         Miért segítettél? – nézett rá átható tekintettel a démon. A lány úgy érezte az az arany szempár, belelát a fejébe.

-         Mert megkért rá Rin. – mondta Anira –Tehát mit is akarsz tőlem? –tette fel a kérdést újra. De választ megint nem kapott. Várt még egy kicsit.

-         Ha csak ennyi, akkor én megyek. – mondta és indulni akart, de a démon elkapta a karját és magához rántotta.

-         Velünk jössz, amíg meg nem mentem az életedet!- mondta Sess ellentmondást nem tűrő hangon.

-         Nem kell megmentened az életem, - mondta a lány halkan –és nem megyek veletek!!!!- próbált szabadulni a férfi fogásából, kevés sikerrel.

-         Lennél szíves elengedni?! – kérdezte dacosan a lány.

-         Nem. – jött a válasz – Nincsen választásod!

Sesshoumaru elengedte a lányt és elindult, de meg is állt, mert Anira nem követte. Visszafordult.

-         Nem kell, hogy megmentsd az életem! – mondta a lány határozottan, mire a démon újra vészesen közel lépett hozzá.

-         Most vagy jössz magadtól – mondta fenyegetően – vagy tőlem kell megvédened magad, mert… - nem kellett befejeznie, mert Anira tökéletesen értette, hogy mire gondol. Újra elindult, de a lány most már követte egy darabig, majd mintha valami hirtelen az eszébe jutott volna, megtorpant. Sesshoumaru újra fenyegetően megfordult, de a lány szemében keserűséget és fájdalmat látott, de nem miatta. Valami más, valami szörnyű és hatalmas miatt.

-         Nem mehetek! – suttogta Anira – Nem szabad!

-         Miért? –kérdezte Sess. De a lány nem válaszolt, megfordult és elfutott.

A démon pár ugrással utolérte és eléállt.

-         Miért? –kérdezte újra.

-         Nem mehetek! – mondta remegő hangon – Csak bajba sodornálak titeket, vagy miattam halnátok meg! Nem lehetek senki közelében!!! – itt újra továbbment volna, de Sesshoumaru megint nem engedte. Nem szólt semmit, csak mélyen a lány szemébe nézett.

-         Vagy engedj elmenni, - súgta a lány – vagy ölj meg most azonnal!!!!!!!!!!!!

-         Velem jössz! –mondta ridegen és maga mellé rántotta a lányt és így indultak vissza Rinékhez.

Anira már nem akart és nem is tudott ellenkezni. Beletörődött. Még úgy is van ideje mielőtt…

     -    Szia, Anira! – futott oda boldogan Rin.

-         Szia, Rin! – erőltettet mosolyt a lány.

-         Most velünk maradsz? –kérdezte a kislány.

-         Hát, - mondta Anira és Sesshoumarura pillantott – egy ideig biztosan.

Így mentek tovább, már lassan egy hete…

Anira nagyon megkedvelte a kis csapatot. Pont ez az amitől félt,nem szabadna közel kerülnie hozzájuk.

A legtöbbet Sesshoumaruval beszélgetett, amin mindenki nagyon meglepődött.

Ők nagyon megkedvelték egymást. Persze ezt Sess próbálta titkolni…

Egyik nap este, rájuk támadt egy hatalmas medvedémon. Egy barlangba futott be Rin, Jaken és Anira is próbált, de a szörny ledöntötte a lábáról, és majdnem lecsapta a hatalmas, karmos mancsaival. De Sesshoumaru az utolsó pillanatban megmentette, és megölte a medvedémont.

Ez eső zuhogni kezdett… Anira és Sesshoumaru csak álltak egymással szemben.

-         Én most elmegyek. – mondta Anira – Így egyeztünk meg…

Sesshoumaru némán állt. Mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal nézte végig, ahogy a lány elfut. Elment. Úgy érezte, fáj valami, ott legbelül… a szíve…

Bement az eső elől a barlangba, Rin és Jaken mellé.

-         Elment? –kérdezte Rin megtörten.

Sesshoumaru rá se nézett csak bólintott.

Elment – vízhangzott a szó a fejében… elment … az akit szeret… igen … SZERETI!!!!

Hirtelen felállt.

-         Maradjatok itt, lehet, hogy csak egy-két nap múlva jövök vissza! – mondta, majd eltűnt a kinti sötétségbe.

Anira még mindig futott. És közben, mint a zuhogó eső, úgy záporoztak a könnyei.

Sesshoumarunak nem jelentett gondot utolérni. Eléugrott.

Lefogta a lányt. Bár ez inkább ölelés volt. Átkarolta Anira derekát és úgy szorította magához.

A lány próbálta ellökni magától, de az erős férfikarok ellen esélye sem volt. Most már mindketten teljesen vizesek voltak.

-         Engedj el, könyörgöm!!! – kérlelte a démont.

-         Mi a baj?- kérdezte szelíden Sess.

A lány nem válaszolt csak zokogva a nyakába borult. Sesshoumaru az ölébe kapta a lányt és gyorsan keresett egy másik barlangot, ahol nyugodtan beszélhet vele.

Volt is egy a közelben. Bement és a barlang falának dőlve leült, ölében a még mindig zokogó lánnyal. Lágyan simogatta a hátát, próbálta megnyugtatni.  Lassan abbamaradt a sírás.

-         Mi a baj? - kérdezte a szellem.

-         Az, hogy beléd szerettem. – mondta a lány és szemei újra megteltek könnyel.

-         Az nem baj. –mondta Sess és megcsókolta Anirát. Hosszan csókolóztak, élvezve minden egyes pillanatát. Majd a lányt, mintha álomból rázták volna fel, kiugrott a férfi karjaiból.

-         Nem lehet…- mondta ijedten.

-         Miért- kérdezte Sess és ő is felállt odasétált a lányhoz.

-         Holnap holdfogyatkozás lesz… - mondta Anira- … és holnap este nekem végem… - itt elcsuklott a hangja.

-         Hogy? – kérdezte döbbenten Sesshoumaru.

-         Elmondom, amit még soha senkinek – kezdett bele a lány – A Sátán minden kétszáz évben egyszer feljön a világra. Volt két gyereke, egy fiú és egy lány. A lány jóságos volt, ezért megölte. A fiú viszont olyan volt, mint ő. Gonosz és kegyetlen. Megengedte a fiának, hogy itt maradjon a világon, és ne csak 200 évente jöjjön az élők közé. Ezzel a világot örök pusztulásra és kárhozatra ítélve. A dédnagyanyám, azzal az erővel bírt, mint én. Vagyis holtakat is életre tudott kelteni. Felélesztette a Sátán leányát, mert csak ő tudta elpusztítani a testvérét. És így is lett. A lány megölte a testvérét. És akkor a Sátán megátkozta a dédnagyanyámat, hogy kétszáz év múlva, mikor újra feljön a világra, megölt az utódját. Vagyis engem. A kétszáz év holnap telik le, és holnap holdfogyatkozás lesz. Ekkor jön el a Sátán… - itt a hangja elcsuklott.

-         Cssss – mondta Sesshoumaru és magához ölelte Anirát. – Nem hagyom, hogy bántson.

-         De őt nem lehet legyőzni - mondta a lány -És én…

Sesshoumaru a mutatóujját a lány ajkaira rakta, hogy ne mondjon többet…

-         Szeretlek! – súgta a szellem.

-         Én is!!! – újra csókolózni kezdtek. Egyre hevesebben, majd Sess elkezdte levenni a lányról a kimonóját. Már nem tudtak parancsolni testüknek, csak egy dolgot akartak. Végre érezni egymást. Miután csúcsra értek, fáradtan aludtak el egymásba gabalyodva.

Másnap egymás karjaiban ébredtek. Úgy döntöttek, hogy ma már nem mennek vissza Rinékhez. Egész nap együtt voltak, beszélgettek az elmúlt időről, várták az estét.

Az este eljött. Éjszaka éjfél után, megremegett a föld, villámlott és dördött az ég.

A Sátán eljött a Világra.

Megnyílt a föld és kilépett az alvilágból a Sátán.

Fején két hatalmas szarv volt, a szemében ott égett a pokol összes tüze.

Elmosolyodott, mikor meglátta maga előtt Anirát és Sesshoumarut.

Támadott. Először Sesshoumarura. Ez nem volt harc. Nem bírtak ketten szembeszállni, a Pokol összes hatalmával.

Sesshoumaru földre került egy hatalmas csapás alkalmával, és érezte, hogy itt a vég, amikor a Sátán felé csapott, de nem érte el a halál. Kellett mindenkinek egy-két pillanat mire felfogták, hogy mi történt. Anira szerelme elé ugrott. Őt érte el a csapás.

Összeesett. A Sátán gonoszan felkacagott.

-         Az átok beteljesedett. –morogta és eltűnt a föld alá újabb 200 évig.

Anira összeeset Sesshoumaru mellé, aki elkapta. A szívénél halálos vágás. Mindketten jól tudták, itt mitsem ér Sesshoumaru kardja…