A második fejezet....

Egy kellemes tavaszi nap. A nap már az ég közepén járt, és ontotta melegét. A virágok, köztük kedvencem a sakura bimbói, már elkezdtek nyiladozni. Egy hatalmas teaház kertjében feküdtem egy fa árnyékában. Mélyeket és szaporákat lélegeztem, kimelegedtem előző táncomban. Maikóként sokat kell gyakorolnom, hogy átmenjek a vizsgákon, és majd elismert gésa váljék belőlem. A legjobb gésa akarok lenni. Hogy miért? Az egyedüli ok a családom. Az anyám, az apám és legfőképpen testvérem, akivel igaz ikrek vagyunk mégis mindig öcsémként néztem rá. Visszaemlékezve rájuk elöntött a honvágy, de én választottam ezt az utat. Értük, a boldogságukért.

            Mielőtt az ochayába(teaház) kerültem, nem is tudom kettő vagy három éve, talán már több is, boldogan éltem gyermekinek éppen nem nevezhető, de boldog életem.

            Az apám egy kis birtok ura volt, keze alatt néhány falu egyesült, azokat irányította békében és védte is területét. Úgy is lehetne mondani, hogy amolyan kisnemes volt. Egy napon megmentett egy sebesült démonasszonyt, az anyámat. Igaz egy szavát sem értette, mivel édesanyám a kontinens távoli, nyugati részén élt. Hogy miért jött Japánba? Ezt senki sem tudja, soha nem mondta meg, viszont azt tudjuk, hogy harcos volt, méghozzá nem is akármilyen. Apámmal sokszor edzett, de mindig felülkerekedett. Ebben talán az is segítette, hogy apám halandó volt, másrészt úriember, és féltette is. Apám szerette őt, mindennél jobban, és az édesanyám is szerette. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy szerelmüknek egyszerre két gyümölcse is lett. Az egyik, drága öcsém, a másik, jómagam. A kezdeti nehézségek ellenére édesanyám sikeresen megtanult japánul, és apánk is elsajátított pár kifejezést anyánk nyelvéből. Igaz megtanult japánul, Keitaróhoz és hozzám mégis anyanyelvén beszélt, így öcsémmel két anyanyelvet mondhattunk magunkénak. Többnyire igaz apám nyelvét beszéltük, de ha nagyon ideges voltam vagy féltem, szinte reflexszerűen törtek elő belőlem anyám szavai.

Ha nagyon féltem Keitaro volt az egyetlen vigaszom. Erős voltam, ezt nem egyszer hallottam szüleimtől, nem csoda, hisz anyám tanított harcra. Azt vallotta, hogy a harc megegyezik a tánccal, a különbség csupán annyi, hogy a tánc csak gyönyörködtet, míg a harc védelmet is nyújt. Nagy igazság volt benne. Míg engem anyánk, testvéremet apánk képezte ki, de Keitaro valahogy mindig vonakodott a harctól. Sosem hittem, hogy egyszer azért fog katanát ragadni a kezébe, hogy azzal életeket oltson ki. Velem mindig nagyon kedves volt, szerettem őt jó testvérhez méltón. Tudtuk és ismertük egymás minden mozdulatát és gondolatát. Még most is emlékszem, viharos estéken, mindig szorosan magához ölelt. Tudta, hogy mennyire félek a villámlástól és az égzengéstől. Olyankor csak karjai közt tudtam elaludni. Már nem is emlékszem mikor éreztem utoljára erős karjait és finom, megnyugtató illatát. Jobban szerettem bárkinél. Egész életünket együtt töltöttük, jó ikrekhez méltón, elválaszthatatlanul... Legalább is amíg tehettük.

Tizenöt évig éltünk békében. Anyánk és apánk tanított minket mindenre, ennek eredményeként két nyelven tudtunk folyékonyan írni, olvasni és beszélni, eredményesen forgattuk a kardot, vagy bármilyen más fegyvernemet. Gyakran Keitaroval edzettem, mikor a szüleink nem értek rá. Milyen boldog voltam akkor. Anyánk megtanította nekünk a számok misztikáját, apánk révén bepillantást nyertünk a politikába. Mindent megtanítottak nekünk, ami ha egyszer is, de még hasznunkra válhat, ha mi kerülünk a terület élére.

Tizenötödik születésnapunk után pár nappal békés életünket egy hadüzenet borította fel. Két választása maradt apánknak. Vagy behódol a nyugati tartománynak, vagy ránktámad seregével, és úgy kényszerít minket behódolásra. Megtudta, hogy a nyugati nagyúr váratlan halála miatt, köztudottan hataloméhes fia vette át a kormányzást. Úgy tűnt a fiatal uralkodó azonnal meg is kezdte területe növelését, és hatalmas adókat rótt népére. A lázadásokat eltörölte a föld színéről. Apánk nem akart háborút, hisz tudta, nyugat ellen semmi esélyünk sincs, viszont, ha önként behódol, talán, mint hadvezér megtarthatja birtokai egy részét, igaz adót kellett volna szednie, és, ha a tartományúr úgy akarta volna, harcba kellett volna vonulnia, de legalább tarthatta volna a területén élőkben a lelket, és fenntarthatta volna a békét. Behódoltunk nyugatnak. Anyám azonban ezt nem fogadta el. Elment, hogy beszéljen az uralkodóval népe érdekében... Soha nem láttuk viszont.

A bajok egyre sokasodtak. Apánk egy vesztes háború után egyszerű paraszttá vált. Elvesztettük birtokunkat, csak egy kis földünk maradt, amit művelhettünk, hogy ne maradjunk földönfutók. Az adók azonban sokasodtak, nem tudtuk kifizetni, és kölcsönökre kényszerültünk volna. Ekkor adtam arra a fejem, hogy felkeresek egy ochayát (teaházat), hogy gésának álljak, és fizetésemmel, amit majdan kapok apámat és testvéremet mentem ki nyomorúságukból.

A hanamachiban (gésanegyed, virágváros) sokszor elutasítottak, míg végül egy vagyonos nő befogadott. A szememben tüzet látott, ami szerinte jót jelent, tehát sok pénzt a jövőben. És nem is tévedett. Tehát így kerültem be az ochayába, és kezdtem el úgy élni itt, mint shikomi. Körülbelül egy évig éltem shikomiként. Reggeltől késő délutánig közösségben zenét, táncot és egyéb kulturális dolgokat tanultunk társaimmal. Az órák végeztével visszamentem a ochayába és elvégeztem a rám kiszabott házimunkát. A táncot könnyen tanultam, hála anyámnak, bár nehéz volt leszoknom a harcos, hirtelen mozdulatokról és felvenni a lágy, gyengéd mozgást. Sajnáltam társaimat, akik halandó lévén ezt tették, hiszen nekem, egy félvérnek is nagyon nehezek voltak ezek a hónapok.

Erről jut eszembe. Valóban hanyou vagyok. Most kérdezhetnék, hogy ennek ellenére befogadtak az emberek, mint egy halandót... Nos... Igazából senki sem tudta, hogy az vagyok. Csak én. Félvérségem sikerült lepleznem, hála annak, hogy teljesen halandónak néztem ki. Annyiban különböztem, hogy szemem aranybarna volt, nem pedig sötét, mint apának, és hajam sem ében volt, hanem bronz fényben csillogott. Minden másban teljesen emberinek néztem ki, ha én úgy akartam. Ezeket, a kicsi eltéréseket pedig ki tudtam magyarázni anyám távoli származásának köszönhetően. Keitaro sem volt különb. Arany szemek, akárcsak anyának és nekem, viszont a haja világosabb volt az enyémnél. Ha jól emlékszem neki teljesen olyan aranybarna haja volt, mint anyának. Bár azt nem tudom, hogy ő minek mutatta magát. Mikor együtt voltunk, még nem kellett ezen gondolkodni. Igen... Szerencsére tudtuk szabályozni az átváltozásunkat. Apánk tanított arra, hogy uraljuk testünket az akaratunkkal, így tűrjük a fájdalmat, és a havonta egyszer végbemenő átváltozásunkat is el tudtuk csúsztatni pár nappal. Azonban sokáig nem húzhattuk, mert az fájdalmas utóhatással járt. És ennek a tanításnak köszönhetően azt is megtehettük, hogy ha akartuk démoni, ha akartuk emberi, de félvér formánkat is fel tudtuk venni. Nem volt sok különbség, de állítólag a vérünk illata megváltozott, ha változtattuk alakunkat. Ez volt a szerencsém, ugyanis néhanapján démonok is betévedtek az ochayába, mégsem lepleződtem le. Soha nem tudták meg, hogy félig démon vagyok. Mindig csak azt mondták, hogy a különleges külsőm és a szemeimben lángoló tűz még sok szerencsében részesít, sokra viszem még a jövőben.

Shikomi korszakom gyorsan véget ért. Fogékony voltam mindenre, ami új, így a tanulás is könnyebben ment, mint társaimnak. Minari-san lettem egy hónapra. Ez abból állt, hogy a teaházban élő maikokat és gésákat figyeltem meg. Megismerkedtem a hanamachi életével és a benne uralkodó szokásokkal, szabályokkal. A testtartást is ez idő alatt tanítják meg a növendékeknek, szerencsére nekem ezzel nem volt problémám, lévén kiskoromban mindig könyvrakással a fejemen kellett mászkálnom. Anyám szerint a helyes testtartás és a tisztességes, bátor megjelenés az ellenfelet megrendítheti és jobb az esély a győzelemre. A meghajlással viszont már voltak bajaim. Sokszor kaptam is a nádpálcával, ha a vállaim jobban összehúztam, esetleg nem hajoltam elég mélyre, vagy pont túl mélyre hajoltam. Nem volt könnyű, de sikeresen elsajátítottam, pár kék-zöld folt segítségével, amik a hátamon jelentek meg többnyire. Ez alatt az idő alatt kellett megtanulni, hogy hogyan lehet szóba elegyedni a vendégekkel, akik valljuk be, többnyire férfiak voltak. Ennek ellenére a beszédbe elegyedés könnyen ment. Szüleim tanítása nagy segítségemre volt. Sokszor folytattam komoly eszmecserét a vendégekkel minden témában, pedig akkor még alig múltam el 16 éves, tehát még eléggé fiatalnak számítottam. Mindenesetre tudásom elterjedt a hanamachiban, és sok új vendéget vonzott, ami mégtöbb bevételt jelentett ochayámnak, és így családomnak is, akiket több mint egy éve nem láttam. Csak reménykedni tudtam, hogy jól vannak és boldogok.

A hónap végére a teaháznak - amit otthonomnak mondtam több, mint egy éve - volt a legtöbb vendége minden este az egész negyedben. Büszke voltam magamra, akár a többi lakó, a férfiak pedig kíváncsiak. Minari korszakomat a san-san-kudo zárta (háromszor három változás). Ez egyfajta szövetség, amit az onee-sanommal (aki felvett a teaházba) kötöttem. Ekkor váltam maiková. A szövetség megkötése egyfajta szertartás, szakéval kínáltuk meg egymást onee-sannal. Soha nem ittam addig szakét, akkor pedig rögtön nem is keveset. Mindketten a szertartásnak megfelelően három kortyot ittunk három kis csészéből, majd nekem ki kellett cserélnem saját csészéimet ochayám mama-sanjával, vagyis a tulajdonosával, valamint az öt elöljáróval, akik szintén a szertartás résztvevői voltak. Ezután új nevet kaptam. Shiroi Ranoko létem megszűnt, és megkezdődött új életem, melyben a Tori névre hallgattam.

Sajnos, hogy a szertartás után mi történt, nem emlékszem, csak arra, hogy másnap onee-san mindig jókedvűen mosolygott, mikor rám nézett, pedig ez egyáltalán nem volt szokása. A teaház többi lakóitól tudtam meg, hogy egy kisebbfajta, de kedélyes vitába elegyedtem az egyik elöljáróval, és a végén nekem lett igazam, a férfi pedig szinte azonnal arról kérdezte mama-sant, hogy mikor lesz a beavatásom gésának. Igazából kíváncsi voltam, hogy miről vitatkozhattunk, de volt egy olyan érzésem is, hogy jobb, ha nem tudom meg.

Gésa-tanonc lettem. Lassan másfél éve élek itt, mint maiko, Tori nevet viselve, ami nem mellékesen madarat jelent. Ez az idő is a szorgalmas tanulás jegyében telt. Megtanultam játszani shamisenen, ez egyfajta húros hangszer és igen bonyolult, legalább is nekem az volt. Csak nehezen jöttem rá a technikájára, de mikor ezt felfedeztem már ment, többnyire. Ezenkívül háromféle dobon és furulyán kellett még megtanulnom játszani. Ezek nem voltak nehezek. A zeneórák után énekóra jött. Először mennyire izgultam. Szoktam énekelni, de mindig titkon, magamnak, és akkor hirtelen mindenki előtt. Félelmetes volt, de a hangom, ha nem is volt tiszta, legalább nem remegett. Az első héten emlékszem be voltam rekedve, annyira meg kellett erőltetnem a hangom. Azonban pár hét múlva sokat fejlődött. Először az énekhangom tisztaságát csiszoltuk tökélyre, majd rátértünk az igazi tananyagra, ami abból állt, hogy öt daltípust kellett megtanulnom. Mint addigi tananyagaimnál akkor sem kaptam semmiféle könyvet, vagy kottát, úgy kellett leutánoznom mestereimet. Az énekóra végével megkezdődött a táncóra. Itt is minden mozdulatot úgy kellett lelesnem a tanárról. Mindenesetre ezt legalább élveztem. Imádtam táncolni, és ez nem változott. A teaszertartás hosszú, unalmas és persze cseppet sem könnyű lebonyolítását is meg kellett tanulnom, bár volt olyan óra, hogy majdnem elaludtam, de szerencsére egyik-másik társam mindig meglökött, hogy figyeljek. Talán ez volt az oka annak, hogy soha nem is tudtam rendes teát készíteni, de ezt ellensúlyozta az, hogy jól megtaláltam a hangot a vendégekkel, akik ezért nem bánták, ha a megszokottnál savanyúbb teát kapnak. Majd csak belejövök egyszer. Az ikebana (virágrendezés) jól ment, mindig is szerettem a virágokkal munkálkodni. És igen, ez volt az az időszak, amikor megtanultam a kimonóm helyes viselését, a hajam berakását, valamint a sminkelés művészetét. A fehér púdertől egy ideig tüsszögtem, de lassan hozzászoktam. Boldogabb lennék nélküle, de el kell viselnem. A családomért mindent! Nem fog egy kis púder eltántorítani. A szemeim szénnel húztam ki, a szám pedig vérpiros volt minden este...

Folytatás következik...