Ide is felteszem a történetet, hátha valaki erre téved... :)

            Csodálatos nyárvégi délután volt. A sakura már javában ontotta édes illatát. A táj rózsaszínbe borult. A cseresznyeszirmok még a smaragdzöld füvet is beborították, akárcsak a fűben heverő mozdulatlan alakot. Az egész igazán szép lett volna, ha az eget nem borították volna fekete viharfelhők. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntenék, eláztatva a területet és az alakot is, aki továbbra is mozdulatlanul feküdt. Hosszú bronz haja legyezőként terült szét a földön. Fehér, selyem yukatája szakadtan hevert testén és saját vérétől vöröslött. Törékeny alakján zúzódások csúfították egyébként porcelánfehér bőrét. Arany szemei most üvegesen, szürkén tükrözték az égi háborút. Ereje lassan elfogyott, és olybá tűnt, lelkét is kileheli. Gyönyörű arca most sápadtan csillogott a ráhullott esőtől. Szánalmas és szomorú látvány. Igen... Tudom. Akkor is ezt érezném, ha mást látnék, de így, hogy én fekszem itt... Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így végzem. De ne rohanjunk ennyire előre... Kezdjük a legelején, amikor még tudtam hinni abban, hogy az életem boldog lesz és felhőtlen...